Egy reggel meghallottam egy kisfiú sírását a buszon – és amikor megláttam a kezét, tudtam, hogy nem fordulhatok el
Aznap reggel a hideg nemcsak csípett – mart. De ami igazán megállított, az nem az időjárás volt, hanem egy halk, elfojtott zokogás a busz hátsó részéből. Amit ott találtam, végül nemcsak egy gyerek napját változtatta meg, hanem az enyémet is.
Es tajā rītā aukstums ne tikai koda – tas plosīja. Bet tas, kas mani patiesi apturēja, nebija laikapstākļi, bet klusa, apspiesta šņukstēšana autobusa aizmugurējā daļā. Tas, ko es tur atradu, galu galā mainīja ne tikai viena bērna dienu, bet arī manējo.
Gerald vagyok, 45 éves, iskolabusz-sofőr egy olyan kisvárosban, amelynek a nevét valószínűleg sosem hallottad. Több mint tizenöt éve vezetem ugyanazt az útvonalat. Azt hittem, már mindent láttam. Tévedtem.
Es esmu Džeralds, 45 gadus vecs, skolas autobusa šoferis tādā mazpilsētā, kuras nosaukumu tu, visticamāk, nekad neesi dzirdējis. Vairāk nekā piecpadsmit gadus es braucu vienu un to pašu maršrutu. Es domāju, ka esmu redzējis visu. Es kļūdījos.
Esőben, hóban, ködben vagy metsző szélben – mindig hajnal előtt érkezem. Kinyitom a kaput, felmászom arra az öreg, nyikorgó sárga buszra, és megpróbálom életre kelteni a fűtést, mielőtt az első gyerek felszállna. Nem fényűző munka. De tisztességes. És azok a gyerekek? Ők az okai annak, hogy minden nap újra beülök a volán mögé.
Lietū, sniegā, miglā vai caururbjošā vējā – es vienmēr ierodos pirms rītausmas. Es atveru vārtus, uzkāpju tajā vecajā, čīkstošajā dzeltenajā autobusā un mēģinu atdzīvināt apkuri, pirms iekāpj pirmais bērns. Tas nav grezns darbs. Bet tas ir godīgs. Un tie bērni? Viņi ir iemesls, kāpēc es katru dienu atkal apsēžos pie stūres.
Azt hittem, mindenféle családi helyzetet, gyereksorsot és problémát láttam már. De a múlt hét kedden történt valami, amire semmi sem készített fel.
Es domāju, ka esmu redzējis visdažādākās ģimenes situācijas, bērnu likteņus un problēmas. Bet pagājušās nedēļas otrdien notika kaut kas, kam nekas mani nebija sagatavojis.
Az a reggel különösen kegyetlen volt. Olyan hideg, ami bekúszik a csontjaidba, és nem akar távozni. Az ujjaim sajogtak, miközben a kulccsal bajlódtam.
Tas rīts bija īpaši nežēlīgs. Tāds aukstums, kas ielien kaulos un negrib aiziet. Mani pirksti sāpēja, kamēr es ķimerējos ar atslēgu.
Felszálltam, ledobogtam a bakancsomról a jeget, és hangosan kiabáltam:
– Gyerünk, gyerekek! Gyorsan fel, mielőtt megfagyunk! Ez a hideg harap!
Es iekāpu, nokratīju no saviem zābakiem ledu un skaļi uzsaucu:
– Nu tad, bērni! Ātri iekšā, pirms mēs nosalstam! Šis aukstums kož!
Nevetés visszhangzott az utcán, ahogy a gyerekek felszálltak. Kabátok cipzárja, csizmák dobogása, sálak lobogása – a szokásos reggeli káosz.
Smiekli atbalsojās ielā, kamēr bērni kāpa iekšā. Mēteļu rāvējslēdzēji, zābaku dipoņa, šaļu plīvšana – ierastais rīta haoss.
– Olyan buta vagy, Gerald! – kiáltotta egy vékony hang.
– Tu esi tik stulbs, Džerald! – iesaucās plāna balss.
Lenéztem. Marcy állt ott, öt éves, rózsaszín copfokkal, csípőre tett kesztyűs kézzel, mintha ő lenne a főnök.
Es paskatījos lejup. Tur stāvēja Mārsi, piecus gadus veca, ar rozā bizītēm, ar cimdotu roku uz gurna, it kā viņa būtu priekšniece.
– Kérd meg az anyukádat, hogy vegyen új sálat! – ugratott, a foszladozó kék sálamat méregetve.
– Palūdz savai mammai, lai nopērk tev jaunu šalli! – viņa ķircināja, nopētot manu bārkstaino zilo šalli.
Lehajoltam hozzá, és súgtam:
– Drágám, ha az anyukám még élne, olyan gyönyörű sálat venne nekem, hogy a tiéd mellette konyharongynak tűnne! Teljesen irigy vagyok!
Es noliecos pie viņas un iečukstēju:
– Mīļumiņ, ja mana mamma vēl būtu dzīva, viņa man nopirktu tik skaistu šalli, ka tavējā blakus izskatītos kā virtuves lupata! Es esmu pilnīgi greizsirdīgs!
Nevetve elszaladt, leült a helyére, és dúdolni kezdett. Az a kis pillanat jobban felmelegített, mint a busz fűtése valaha.
Viņa, smejoties, aizskrēja, apsēdās savā vietā un sāka dungot. Tas mazais mirklis mani sasildīja vairāk nekā autobusa apkure jebkad.
Intettem a szülőknek, biccentettem az átkelést segítő őrnek, majd bezártam az ajtót és elindultunk. Szeretem ezt a rutint. A beszélgetéseket, a testvérek civódását, a gyerekek suttogott titkait. Ettől érzem, hogy élek.
Es pamāju vecākiem, pamāju pāreju pieskatījušajam sargam, tad aizvēru durvis un mēs devāmies ceļā. Man patīk šī rutīna. Sarunas, brāļu un māsu ķīvēšanās, bērnu iečukstētie noslēpumi. Tas liek man justies dzīvam.
Gazdag nem lettem belőle. A feleségem, Linda, rendszeresen emlékeztet rá.
– Gerald, ebből a fizetésből mogyorón élünk! – mondta nemrég, a számlák fölé hajolva.
– A mogyoró fehérje – morogtam.
Ő nem nevetett.
Bagāts es no tā nekļuvu. Mana sieva Linda man to regulāri atgādina.
– Džerald, ar šo algu mēs dzīvojam uz zemesriekstiem! – viņa nesen teica, noliecusies pār rēķiniem.
– Zemesrieksti ir olbaltumvielas, – es nomurmināju.
Viņa nesmējās.
A reggeli leadás után mindig végigmegyek a buszon. Megnézem, nem maradt-e elfelejtett házi feladat, kesztyű vagy fél granolaszelet.
Pēc rīta izsēdināšanas es vienmēr izstaigāju autobusu. Es paskatos, vai nav palicis aizmirsts mājasdarbs, cimds vai puse granolas batoniņa.
Aznap félúton jártam, amikor meghallottam. Egy halk szipogás a hátsó sarokból. Megdermedtem.
Tajā dienā es biju pusceļā, kad to dzirdēju. Klusa šņukstēšana no aizmugurējā stūra. Es sastingu.
– Hé… van még itt valaki? – szóltam hátra.
– Hei… vai te vēl kāds ir? – es uzsaucu uz aizmuguri.
Egy kisfiú ült ott, talán hét-nyolc éves lehetett. Összegömbölyödve, vékony kabátban, hátizsákja a lábánál, érintetlenül.
Tur sēdēja mazs zēns, varbūt viņam bija kādi septiņi vai astoņi gadi. Saritinājies, plānā mētelī, mugursoma pie kājām, neskarta.
– Hé, bajnok… minden rendben? Miért nem mentél be?
– Hei, čempion… viss kārtībā? Kāpēc tu negāji iekšā?
Nem nézett rám. A kezét maga mögé dugta, és csak megrázta a fejét.
– Fázom – suttogta.
Viņš uz mani nepaskatījās. Viņš paslēpa rokas aiz muguras un tikai pakratīja galvu.
– Man ir auksti, – viņš iečukstēja.
Leguggoltam.
– Megmutatod a kezed?
Es pietupos.
– Parādīsi savas rokas?
Habozott, aztán lassan előrehúzta őket. A szívem összeszorult. Az ujjai kékek voltak, merevek, az ízületeknél megduzzadva. Ez nem egyszerű reggeli hideg volt.
Viņš vilcinājās, tad lēnām izvilka tās uz priekšu. Mana sirds sažņaudzās. Viņa pirksti bija zili, stīvi, pie locītavām pietūkuši. Tas nebija vienkāršs rīta aukstums.
Szó nélkül lehúztam a saját kesztyűmet, és ráhúztam az övére. Túl nagy volt, de legalább meleg.
– Nem tökéletes, de most jó lesz – mondtam halkan.
Bez vārdiem es novilku savus cimdus un uzvilku tos viņam. Tie bija par lielu, bet vismaz silti.
– Nav perfekti, bet tagad derēs, – es klusi teicu.
Felnézett rám, könnyező szemmel.
– Nem volt kesztyűd?
– A régi elszakadt – mondta. – Anyuék azt mondták, majd jövő hónapban vesznek újat. Apa próbálkozik…
Viņš paskatījās uz mani, ar asarainām acīm.
– Tev nebija cimdu?
– Vecie saplīsa, – viņš teica. – Mamma teica, ka nākamajā mēnesī nopirks jaunus. Tētis mēģina…
Ismertem ezt az érzést. A csendes hiányt. Azt, amikor akarod, de nem megy.
Es pazinu šo sajūtu. Kluso trūkumu. To, kad tu gribi, bet nesanāk.
– Tudod mit? – mosolyodtam el. – Ismerek valakit. Van egy boltja itt a sarkon, és a legmelegebb dolgokat árulja. Iskola után szerzek neked valamit. Most meg egyezség?
– Zini ko? – es pasmaidīju. – Es pazīstu kādu. Viņam te uz stūra ir veikals, un viņš pārdod pašas siltākās lietas. Pēc skolas es tev kaut ko sagādāšu. Tagad darījums?
Elmosolyodott.
– Tényleg?
Viņš pasmaidīja.
– Tiešām?
Bólintottam, megszorítottam a vállát. Felállt, a kesztyű majdnem lelógott az ujjairól, és hirtelen megölelt. Aztán felkapta a táskáját, és beszaladt az iskolába.
Es pamāju, saspiedu viņa plecu. Viņš piecēlās, cimdi gandrīz karājās nost no pirkstiem, un pēkšņi mani apskāva. Tad viņš pacēla savu somu un ieskrēja skolā.
Aznap nem ittam kávét. Nem mentem haza melegedni. Elmentem a kis boltba, elmondtam Janice-nek, a tulajdonosnak a történetet, és vettem egy vastag gyerek kesztyűt és egy sötétkék, sárga csíkos sálat. Az utolsó dolláromat költöttem el.
Tajā dienā es nedzēru kafiju. Es negāju mājās sasildīties. Es aizgāju uz mazo veikaliņu, izstāstīju īpašniecei Dženisai šo stāstu un nopirku biezus bērnu cimdus un tumši zilu šalli ar dzeltenām svītrām. Es iztērēju savu pēdējo dolāru.
Egy cipősdobozba tettem őket, és a sofőrülés mögé raktam. Ráírtam:
„Ha fázol, vegyél innen. – Gerald”
Es ieliku tos kurpju kastē un noliku aiz vadītāja sēdekļa. Es uzrakstīju:
„Ja tev ir auksti, paņem no šejienes. – Džeralds”
Nem szóltam róla senkinek.
Es nevienam par to neteicu.
Délután láttam, ahogy a gyerekek elolvassák a cetlit. A visszapillantóban figyeltem. Aztán egy kis kéz nyúlt be, és elvette a sálat. Ugyanaz a fiú volt. Nem nézett rám. Csak elrakta. De aznap nem remegett. És mosolygott.
Pēcpusdienā es redzēju, kā bērni izlasa zīmīti. Es vēroju atpakaļskata spogulī. Tad maza roka pastiepās iekšā un paņēma šalli. Tas bija tas pats zēns. Viņš uz mani nepaskatījās. Viņš to tikai paņēma. Bet tajā dienā viņš netrīcēja. Un viņš smaidīja.
Azt hittem, ennyi.
Es domāju, ka ar to viss.
Nem így lett.
Tā nebija.
Pár nappal később hívtak az igazgatói irodába. Ideges voltam. Panasz? Félreértés?
Pēc dažām dienām mani izsauca uz direktora kabinetu. Es biju satraukts. Sūdzība? Pārpratums?
Mr. Thompson mosolygott.
– Nem baj van, Gerald. Épp ellenkezőleg.
Misters Tompsons pasmaidīja.
– Nav nekādas problēmas, Džerald. Tieši pretēji.
Elmondta Aiden történetét. Az apja tűzoltó, sérülés miatt hónapok óta nem dolgozik. Amit tettem, sokkal többet jelentett, mint gondoltam.
Viņš izstāstīja Aidenas stāstu. Viņa tēvs ir ugunsdzēsējs, traumas dēļ viņš jau mēnešiem nestrādā. Tas, ko es izdarīju, nozīmēja daudz vairāk, nekā es biju domājis.
– Ezért indítunk egy programot – mondta. – Téli ruhák gyerekeknek. Kérdés nélkül.
– Tāpēc mēs sākam programmu, – viņš teica. – Ziemas drēbes bērniem. Bez jautājumiem.
A kis dobozból mozgalom lett.
No mazās kastes izauga kustība.
Pékség hozott sapkákat. Szülők kabátokat. Janice heti tíz pár kesztyűt ajánlott fel. Decemberre a dobozból láda lett. Köszönő cetlikkel.
Maiznīca atnesa cepures. Vecāki – jakas. Dženisa piedāvāja katru nedēļu desmit pārus cimdu. Līdz decembrim no kastes kļuva kaste-lāde. Ar pateicības zīmītēm.
És aztán jött az a nap.
Un tad pienāca tā diena.
Aiden odaszaladt hozzám, egy rajzzal. Én álltam rajta a busz előtt, gyerekekkel körülvéve.
Aidens pieskrēja pie manis ar zīmējumu. Tajā biju es, stāvēju autobusa priekšā, bērnu ielenkts.
„Köszönöm, hogy melegen tartasz minket. Te vagy a hősöm.”
„Paldies, ka turi mūs siltumā. Tu esi mans varonis.”
Később, egy iskolai rendezvényen színpadra hívtak. A program neve: Warm Ride Project.
Vēlāk, vienā skolas pasākumā, mani aicināja uz skatuves. Programmas nosaukums: Warm Ride Project.
A végén Aiden feljött. Mellette az apja, egyenruhában.
Beigās Aidens uzkāpa augšā. Blakus viņam – viņa tēvs, uniformā.
– Köszönöm – mondta. – Nemcsak a fiamat segítetted. Engem is.
– Paldies, – viņš teica. – Tu palīdzēji ne tikai manam dēlam. Arī man.
Akkor értettem meg: a munkám sosem csak a vezetésről szólt.
Tad es sapratu: mans darbs nekad nebija tikai par braukšanu.
Hanem arról, hogy észreveszed, ha valaki fázik.
Bet par to, ka tu pamani, ja kādam ir auksti.
