A babaszobában álltunk Ethannel, körülöttünk pasztellszínű falak, apró ruhák és játékok. Már most láttam magam előtt a kisbabánkat, ahogy békésen alszik a kiságyban.
– El sem hiszem, hogy tényleg itt tartunk – mondtam izgatottan. – Képzeld el az első heteket… ketten együtt, egymás mellett, segítve egymást.
Ethan elmosolyodott, de a mosoly nem ért a szeméig.
– Igen… csodás lesz – válaszolta, kissé üres hangon.
Összeráncoltam a homlokom.
– Minden rendben? Beszéltél már a főnököddel az apasági szabadságról?
Felsóhajtott, és a kezét bámulta.
? IGEN. NEM VOLT TÚL TÁMOGATÓ.
– Igen. Nem volt túl támogató.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem.
– Egy másik városba akar küldeni egy fontos projektre. Célozgatott rá, hogy ha nemet mondok, akár az állásom is veszélybe kerülhet.
Olyan érzésem volt, mintha kiszippantották volna belőlem a levegőt.
– Kirúghatnak? De hát most minden pénzre szükségünk van…
– Tudom – bólintott. – Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsem a munkám.
Nagy levegőt vettem.
– Akkor… mi lesz?
? NEM LÁTOK MÁS MEGOLDÁST – VONT VÁLLAT.
– Nem látok más megoldást – vont vállat. – El kell mennem.
Legszívesebben sírtam volna. Annyira vártuk ezt az időszakot, és most minden széthullani látszott. De nem mutathattam ki, mennyire fáj.
– Talán… – mondtam halkan – ki tudjuk hozni a legtöbbet abból az időből, ami jut.
Ethan megszorította a kezem.
– Megoldjuk, Sarah. Mindig megoldjuk.
Mosolyogtam. Legalábbis próbáltam.
Belül azonban hatalmas csalódás volt bennem. Nem így képzeltem el a családunk kezdetét. Úgy terveztem, hogy együtt élünk meg minden első pillanatot.
PÁR NAPPAL KÉSŐBB A BOLTBAN VÁSÁROLTAM, DE A GONDOLATAIM MÁSHOL JÁRTAK.
Pár nappal később a boltban vásároltam, de a gondolataim máshol jártak.
– Sarah? Te vagy az? – hallottam egy ismerős hangot.
Amanda volt az, Ethan főnökének felesége. Egyetem óta ismertük egymást.
– Szia – köszöntem.
– Hogy vagy? És a baba? – kérdezte mosolyogva.
– Megvagyunk… bár kicsit feszült vagyok – csúszott ki belőlem. – Ethan apasági szabadságát elutasították.
Amanda arca megváltozott.
– Mi? Az kizárt.
– Ethan azt mondta, hogy a főnöke más városba küldi, és ha nemet mond, kirúgják.
Amanda határozottan megrázta a fejét.
– Ez nem igaz. Tudom biztosan, hogy az apasági szabadságát jóváhagyták. A férjem még dicsérte is, hogy milyen jó apa lesz.
Mintha fejbe vágtak volna.
– Biztos benne? – kérdeztem elsápadva.
– Teljesen.
HAZAFELÉ ALIG EMLÉKSZEM AZ ÚTRA.
Hazafelé alig emlékszem az útra. Otthon Ethan zuhanyzott, a telefonja az asztalon volt. Nem szoktam ilyet tenni… de most megtettem.
A családi csoportban ott volt minden.
Ethan anyja:
„Nem kell apasági szabadságot kivenned. Sarah anyja segíthet. Nekünk most nagy szükségünk van rád a felújításnál.”
Ethan apja:
„Igen, fontos lenne. Nem vagy messze, megoldható.”
És Ethan válasza:
„Értem. Kiveszem a fizetett szabadságot, és átmegyek segíteni. Sarah majd megoldja az anyjával.”
Összetörtem.
FOTÓT KÉSZÍTETTEM AZ ÜZENETEKRŐL, MAJD VISSZATETTEM A TELEFONT.
Fotót készítettem az üzenetekről, majd visszatettem a telefont. Nem szóltam semmit. Másnap, amíg Ethan dolgozott, összepakoltam.
Este Ethan üres házba érkezett.
– Kirúgtak – mondta hangosan.
A konyhaasztalon egy boríték várta.
„Ethan,
Megtaláltam az üzeneteket. Hazudtál nekem az apasági szabadságról. Ha ebben hazudni tudsz, hogyan bízhatnék rád minket?
Elküldtem az üzeneteket a főnöködnek. Ezért rúgtak ki.
Elválok.
Sarah.”
A szüleimnél ültem később, a hasamat simogatva.
– Jól döntöttél – mondta anya halkan.
ÉS TUDTAM, HOGY IGAZA VAN.
És tudtam, hogy igaza van.
