Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy az életem egy érzelmekkel teli nyomozássá válik, amelynek a középpontjában a nagymamám áll, biztos kinevetem.
Evelyn nagymama volt az én biztos pontom tizenkét éves korom óta.
Az apámat sosem ismertem. Anyukám egy autóbalesetben halt meg, amikor még gyerek voltam, és Evelyn egyetlen pillanatig sem habozott: magához vett.
Emlékszem, mennyire elveszett voltam akkor. De az ő kis háza menedék lett számomra.
Ő tanított meg minden igazán fontos dologra: hogyan éljek túl egy összetört szívet, hogyan süssek rendes almás pitét, és hogyan mondjak nemet úgy, hogy közben a másik szemébe nézek.
Szigorú volt, de csak egyetlen szabály létezett, amit soha nem volt szabad megszegni:
A pincébe nem mehetsz.
A ház mögött, a hátsó lépcsőknél volt egy régi pincelejáró. Vastag, fém ajtó, mindig zárva. Egyszer sem láttam nyitva.
GYEREKKÉNT PERSZE KÉRDEZTEM.
Gyerekként persze kérdeztem.
– Mi van ott lent, nagyi? Miért van mindig bezárva?
Ő pedig minden alkalommal ugyanazzal zárta le a beszélgetést:
– Drágám, ott sok régi holmi van, amiben megsérülhetnél. A te biztonságod miatt van zárva.
És kész. Több kérdés nem volt.
Idővel megszoktam. A pinceajtó egyszerűen… eltűnt a szemem elől.
Soha nem gondoltam volna, hogy odalent egy egész titkos élet lapul.
Az élet ment tovább. Egyetemre jártam, hétvégéken hazamentem hozzá feltöltődni, majd megismertem Noát. A „néha ott alszom” lassan „összeköltözéssé” vált.
EVELYN ELEINTE UGYANOLYAN VOLT, MINT MINDIG.
Evelyn eleinte ugyanolyan volt, mint mindig. Aztán apránként változni kezdett. Elfelejtett dolgokat, elfáradt félúton.
– Csak öregszem, Kate – legyintett. – Ne dramatizáld.
De én tudtam, hogy valami nincs rendben. Már nem dudorászott a konyhában, a verandán ülés is „túl sok” lett.
Egy délután mosás közben csörgött a telefonom.
– Sajnálom, Kate – mondta az orvos. – Elment.
Alig egy hónapja sütöttem neki születésnapi tortát.
Noa magához ölelt, miközben próbáltam felfogni, hogy a nagymamám már nincs többé.
Szeles szombaton temettük el.
A ROKONOK HAZAMENTEK.
A rokonok hazamentek. Maradtam én… és a ház.
Egy héttel később visszamentünk Noával, hogy összepakoljuk az életét. A ház olyan volt, mintha megállt volna benne az idő. A papucsai a kanapénál, az illata még a levegőben.
Amikor mindennel végeztünk, kint álltam a hátsó ajtónál.
A pinceajtó előtt.
Az egyetlen hely, amiről semmit sem tudtam.
– Noa – szóltam halkan. – Szerintem ki kell nyitnunk.
Eltörtük a zárat. A fém recsegett, majd hideg, állott levegő csapott meg minket.
A lépcső alján… dobozok sorakoztak. Szépen felcímkézve, Evelyn kézírásával.
AZ ELSŐ DOBOZ TETEJÉN EGY MEGSÁRGULT BABATAKARÓ VOLT.
Az első doboz tetején egy megsárgult babatakaró volt. Alatta apró kötött cipők. Egy régi fekete-fehér fotó.
A nagymamám volt rajta. Tizenhat éves lehetett. Egy kórházi ágyon ült, karjában egy újszülött.
És a baba… nem az anyukám volt.
Felsikítottam.
Ahogy tovább néztem a dobozokat, minden világossá vált: fényképek, levelek, örökbefogadási papírok. „ZÁRT”. „TITKOS”.
Egy kopott jegyzetfüzet is volt ott. Tele dátumokkal, nevekkel, rövid, fájdalmas mondatokkal:
„Nem mondanak semmit.”
„Azt kérték, hagyjam abba.”
„Nincs nyilvántartás.”
Az utolsó bejegyzés két évvel ezelőttről:
MA IS HÍVTAM. SEMMI.
„Ma is hívtam. Semmi. Remélem, jól van.”
A nagymamámnak volt egy lánya a saját anyám előtt. Egy kislány, akit tizenhat évesen el kellett adnia. És egész életében kereste.
A füzet szélén egy név állt: Rose.
– Meg kell találnunk – mondtam.
Hetekig kerestem. Archívumok, hivatalok, DNS-adatbázis.
Aztán jött az email.
Rose. 55 éves. Pár várossal arrébb.
Találkoztunk egy kávézóban. Amikor belépett, azonnal tudtam.
A SZEME… UGYANAZ VOLT, MINT EVELYNÉ.
A szeme… ugyanaz volt, mint Evelyné.
– Ő volt az anyám? – kérdezte remegő hangon.
– Igen – feleltem. – És egész életében keresett.
Amikor elmondtam neki mindent, sírt.
– Azt hittem, elfelejtett – suttogta.
– Soha – mondtam. – Csak kifutott az időből.
Most már rendszeresen beszélünk. Nem tökéletes családi mese. De valódi.
És minden alkalommal, amikor nevet, és hallom azt a kis rekedtséget a hangjában, tudom: befejeztem azt, amit a nagymamám nem tudott.
