Hat hónappal ezelőtt még egy teljesen más életem volt.
25 éves statikus mérnök voltam, esküvőt szerveztem, félig kifizetett nászútra készültem Hawaiira, és egy menyasszonyom volt, aki már a jövőbeli gyerekeink neveit is kiválasztotta.
Igen, volt stressz az életemben. Határidők, számlák, egy anyuka, aki naponta írt rám bevásárlólistákkal és vitaminajánlásokkal.
– James, túl sokat dolgozol – mondogatta mindig. – Büszke vagyok rád, de vigyáznod kell magadra. Rendesen kell enned, és szedned ezeket a kiegészítőket!
Semmi rendkívüli. Kezelhető, kiszámítható élet volt.
Aztán anyám, Naomi, egy autóbalesetben meghalt.
Úton volt a boltba, hogy gyertyákat vegyen Lily és Maya tizedik születésnapjára.
ÉS EGYETLEN PILLANAT ALATT MINDEN, AMIT FELNŐTT ÉLETEMNEK HITTEM, ÖSSZEOMLOTT.
És egyetlen pillanat alatt minden, amit felnőtt életemnek hittem, összeomlott.
Az esküvői ültetési rend? Elfelejtve.
A meghívók? Félrerakva.
Az eszpresszógép, amit felírtunk a listára? Törölve.
Egyik napról a másikra nemcsak a legidősebb testvér lettem.
Hanem az egyetlen szülő.
Az apánk, Bruce, akkor lépett le, amikor anya megtudta, hogy ikrekkel várandós. Én majdnem 15 voltam. Azóta nem hallottunk róla. Így amikor anya meghalt, nemcsak a gyász maradt ránk.
Hanem két megriadt, csendes kislány is, akik a hátizsákjukba kapaszkodva kérdezték, hogy mostantól én írhatom-e alá az iskolai engedélyeket.
Még azon az éjszakán visszaköltöztem anya házába. Otthagytam a lakásomat, a kávédarálót, és mindent, amit addig a felnőttséggel azonosítottam.
Próbáltam helytállni.
ÉS JENNA… ELEINTE MINDENT TÖKÉLETESNEK MUTATOTT.
És Jenna… eleinte mindent tökéletesnek mutatott.
Két héttel a temetés után beköltözött, mondván, segíteni akar. Csomagolta a lányok uzsonnáját, fonta a hajukat, altatódalokat énekelt, amiket az internetről szedett.
Amikor Maya beírta az ő nevét másodlagos vészhelyzeti kontaktnak a csillámos füzetébe, Jenna elérzékenyült, és azt suttogta:
– Mindig is két kishúgról álmodtam…
Azt hittem, szerencsés vagyok. Azt hittem, a menyasszonyom pontosan azt teszi, amit anya is akart volna.
Óriásit tévedtem.
Múlt kedden korábban értem haza egy helyszíni ellenőrzésről. Az ég szürke volt, nehéz, olyan idő, ami mindig kórházi várótermekre emlékeztet.
A ház kívülről nyugodtnak tűnt. Maya biciklije még a fűben hevert, Lily sáros kerti kesztyűi ott voltak a korláton.
HALKAN NYITOTTAM BE.
Halkan nyitottam be.
A folyosón fahéjas süti és ragasztó szaga keveredett. Tettem egy lépést – és megálltam.
Jenna hangját hallottam a konyhából.
Nem volt kedves. Nem volt gyengéd. Hideg volt és éles.
– Lányok, nem fogtok itt sokáig maradni – mondta halkan. – James próbálkozik, de én nem fogom a húszas éveim végét más gyerekeinek a felnevelésére pazarolni. Egy nevelőcsalád sokkal jobb lenne nektek. Amikor jön az örökbefogadási interjú, azt mondjátok majd, hogy el akartok menni. Értettétek?
Csend.
Aztán egy elcsukló hang.
? NE SÍRJ, MAYA! – CSATTANT FEL JENNA.
– Ne sírj, Maya! – csattant fel Jenna. – Ha még egyszer sírsz, kidobom a füzeteidet. Ideje felnőni, nem firkálni ostoba történeteket.
– De mi nem akarunk elmenni – suttogta Maya. – Jamesszel akarunk maradni. Ő a legjobb testvér a világon…
A gyomrom görcsbe rándult.
– Nem számít, mit akartok – folytatta Jenna. – Menjetek házit írni. Remélem, pár héten belül megszabadulok tőletek, és visszatérhetek az esküvőszervezéshez. Meghívást kaptok majd… de koszorúslányok ne is álmodjatok.
Léptek robogtak fel a lépcsőn. Az ajtó becsapódott.
Mozdulni sem tudtam.
És ekkor Jenna hangja megváltozott. Tudtam, hogy telefonál.
– Végre felmentek – nevetett. – Karen, esküszöm, beleőrülök. Egész nap a tökéletes anyát kell játszanom. Kimerítő.
Szünet.
– A ház? A biztosítási pénz? Az a miénk kell legyen. Csak rá kell vennem Jamest, hogy írja a nevem a tulajdoni lapra. Utána nem érdekel, mi lesz azokkal a lányokkal. Addig pokollá teszem az életüket, amíg fel nem adja.
Megszédültem.
– Nem nevelek fel más maradékát – mondta gúnyosan. – Ennél sokkal többet érdemlek.
Halkan kimentem. Beültem a kocsiba, remegtem.
Ez nem elszólás volt. Ez terv volt.
Aznap este úgy tettem, mintha semmit sem tudnék.
MOSOLYOGTAM. PIZZÁT VETTEM A LÁNYOKNAK.
Mosolyogtam. Pizzát vettem a lányoknak. Jenna megcsókolt.
Kókusz és hazugság illata volt.
Amikor a lányok lefeküdtek, felsóhajtottam:
– Tudod… lehet, igazad van. Talán fel kellene adnom a lányokat.
Jenna szeme felcsillant.
– Ez a legérettebb döntés!
– És… ne várjunk az esküvővel. Csináljuk nagyban. Hívjunk meg mindenkit.
Ha még szélesebben mosolygott volna, eltört volna az arca.
A hotel bálterme ragyogott. Jenna menyasszonyi ruhában állt, ragyogott.
A LÁNYOK MELLETTEM VOLTAK.
A lányok mellettem voltak.
Jenna mikrofont ragadott:
– Köszönjük, hogy eljöttetek! Ma a szeretetet, a családot és—
Megérintettem a vállát.
– Majd én folytatom.
Elővettem egy kis fekete távirányítót.
– Nemcsak esküvőt ünneplünk – mondtam. – Hanem az igazságot.
A vásznon megjelent a konyhai kamera felvétele. Jenna hangja betöltötte a termet.
– …nem érdekel, mi lesz azokkal a lányokkal…
SIKOLY. DÖBBENT CSEND.
Sikoly. Döbbent csend.
– Anyám régen kamerákat szerelt fel – mondtam nyugodtan. – Ez nem vicc. Ez ő.
Újabb felvétel. Jenna a lányokkal beszél.
– Ne sírj, Maya…
Jenna zokogni kezdett.
– Ezt nem teheted velem!
– De megtetted velük – feleltem.
A biztonságiak kivezették.
Egy héttel később hivatalosan is örökbe fogadtam a húgaimat.
Este spagettit főztünk. Gyertyát gyújtottunk anyáért.
– Tudtuk, hogy minket választasz – mondta Lily.
Nem válaszoltam. Csak sírtam.
Otthon voltunk.
