Kilenc hónapon át a nővérem gyermekét hordtam a szívem alatt, abban a hitben, hogy a legnagyobb ajándékot adom neki. Hat nappal a szülés után egy kosarat találtam a verandámon. Benne a baba. És egy cetlit, amely darabokra törte a szívemet.
Deviņus mēnešus es zem savas sirds nēsāju manas māsas bērnu, ticot, ka dāvāju viņai vislielāko dāvanu. Sešas dienas pēc dzemdībām es uz savas verandas atradu grozu. Tajā bija mazulis. Un zīmīti, kas sašķaidīja manu sirdi gabalos.
Mindig azt hittem, Claire-rel együtt öregszünk meg. Mindent megosztunk majd: nevetést, titkokat, és talán azt is, ahogy a gyerekeink együtt nőnek fel. Hiszen ezért vannak a testvérek… nem?
Es vienmēr domāju, ka mēs ar Klēru novecosim kopā. Ka mēs dalīsimies visā: smieklos, noslēpumos un varbūt arī tajā, kā mūsu bērni aug kopā. Jo tāpēc taču ir māsas un brāļi… vai ne?
Claire volt az idősebb. Harmincnyolc évesen mindig kifinomult, összeszedett, tökéletes megjelenésű. A családi összejöveteleken mindenki őt csodálta. Én voltam a fiatalabb, a harmincnégy éves „káosz”: öt perc késésben, kócos hajjal, de tárt szívvel.
Klēra bija vecākā. Trīsdesmit astoņu gadu vecumā vienmēr izsmalcināta, sakārtota, ar perfekti koptu izskatu. Ģimenes saietos visi apbrīnoja tieši viņu. Es biju jaunākā, trīsdesmit četrus gadus vecais „haoss”: piecu minūšu kavēšanās, izspūruši mati, bet atvērta sirds.
Amikor a legnagyobb kéréssel fordult hozzám, már két gyermekem volt. Liam, a hétéves fiam, aki percenként kérdezett valamit, és Sophie, a négyéves lányom, aki meg volt győződve róla, hogy tud beszélgetni a pillangókkal.
Kad viņa nāca pie manis ar vislielāko lūgumu, man jau bija divi bērni. Liams, mans septiņgadīgais dēls, kurš ik minūti kaut ko jautāja, un Sofija, mana četrgadīgā meita, kura bija pārliecināta, ka prot sarunāties ar tauriņiem.
Az életem nem volt rendezett vagy látványos. Nem illett volna egy tökéletes fotóalbumba. De tele volt szeretettel, zajjal és ragacsos ujjlenyomatokkal minden falon.
Mana dzīve nebija sakārtota vai iespaidīga. Tā neiederētos perfektā fotoalbumā. Bet tā bija pilna mīlestības, trokšņa un lipīgiem pirkstu nospiedumiem uz katras sienas.
Amikor Claire feleségül ment Ethanhez – negyvenéves, pénzügyi területen dolgozó, mindig elegáns férfi –, őszintén örültem nekik. Megvolt mindenük, amiről azt mondják, hogy fontos: gyönyörű kertvárosi ház, stabil állás, kifelé hibátlan élet.
Kad Klēra apprecējās ar Ītanu – četrdesmit gadus vecu, finanšu jomā strādājošu, vienmēr elegantu vīrieti –, es patiesi par viņiem priecājos. Viņiem bija viss, par ko saka, ka tas ir svarīgi: skaista piepilsētas māja, stabils darbs, ārēji nevainojama dzīve.
Egy dolog hiányzott. Egy gyerek.
Trūka viena lieta. Bērns.
Évekig próbálkoztak. Újra és újra lombikprogram, hormonkezelések, vetélések. Láttam, ahogy minden veszteség egy kicsit elhalványítja Claire tekintetét, míg alig ismertem rá arra a nőre, aki egykor a nővérem volt.
Viņi centās gadiem. Atkal un atkal mākslīgās apaugļošanas programma, hormonu ārstēšanas, spontānie aborti. Es redzēju, kā katrs zaudējums mazliet izbalina Klēras skatienu, līdz es gandrīz vairs nepazinu to sievieti, kas reiz bija mana māsa.
Amikor végül megkérdezte, hogy kihordanám-e a gyermeküket, nem gondolkodtam.
– Ha én adhatom meg neked ezt az esélyt, akkor megteszem – mondtam, és átnyúltam az asztalon, hogy megszorítsam a kezét.
Kad viņa beidzot pajautāja, vai es iznēsātu viņu bērnu, es nedomāju.
– Ja es varu tev dot šo iespēju, tad es to darīšu, – es teicu un pāri galdam pastiepu roku, lai saspieztu viņas roku.
Ott sírt el magát. Úgy ölelt, mintha az élete múlna rajta.
– Megmented minket – suttogta. – Mindent megváltoztatsz.
Tur viņa sāka raudāt. Viņa mani apskāva tā, it kā no tā būtu atkarīga viņas dzīve.
– Tu mūs izglāb, – viņa iečukstēja. – Tu visu izmaini.
Nem rohantunk bele. Orvosokkal beszéltünk, ügyvédekkel, a szüleinkkel. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű. Tudtuk, hogy lesznek nehéz pillanatok. De valahogy… helyesnek tűnt.
Mēs tajā neielēcām. Mēs runājām ar ārstiem, juristiem, ar mūsu vecākiem. Mēs zinājām, ka tas nebūs viegli. Mēs zinājām, ka būs grūti brīži. Bet kaut kā… tas šķita pareizi.
Én már ismertem az anyaság fáradtságát és csodáját. Az álmatlan éjszakákat, az összekoszolt arcokat, a kis karokat, amelyek a nyakad köré fonódnak, amikor biztonságra vágynak.
Es jau pazinu mātes lomas nogurumu un brīnumu. Negulētās naktis, nosmērētās sejas, mazās rociņas, kas aptinas ap kaklu, kad tās alkst drošības.
Claire megérdemelte ezt az érzést. Megérdemelte, hogy valaki „anyának” szólítsa.
Klēra bija pelnījusi šo sajūtu. Viņa bija pelnījusi, lai kāds viņu sauktu par „mammu”.
Amikor megerősítették, hogy a beültetés sikeres volt, együtt sírtunk az orvosi rendelőben. Nem a technológia miatt. Hanem a remény miatt.
Kad apstiprināja, ka ievietošana bija veiksmīga, mēs kopā raudājām ārsta kabinetā. Ne tehnoloģijas dēļ. Bet cerības dēļ.
A terhesség meglepően könnyen telt. Hányinger, furcsa kívánósságok, dagadt lábak – semmi rendkívüli. Claire minden vizsgálaton ott volt. Smoothie-kat hozott, vitaminokat, nevekkel teli listákat.
Grūtniecība pagāja pārsteidzoši viegli. Slikta dūša, dīvainas kāres, pietūkušas kājas – nekas ārkārtējs. Klēra bija klāt katrā pārbaudē. Viņa nesa smūtijus, vitamīnus, sarakstus, pilnus ar vārdiem.
A gyerekszoba már hónapokkal előtte készen állt. Ethan saját kezűleg festette ki.
– A mi babánk csak a legjobbat érdemli – mondta büszkén.
Bērnistaba bija gatava jau mēnešus iepriekš. Ītans to bija izkrāsojis pats savām rokām.
– Mūsu mazulis ir pelnījis tikai pašu labāko, – viņš lepni teica.
Amikor megszületett Nora, az idő mintha megállt volna. Claire a mellkasára vette, és csak suttogta:
– Tökéletes.
Kad piedzima Nora, laiks it kā apstājās. Klēra paņēma viņu pie krūtīm un tikai čukstēja:
– Perfekta.
Ethan könnyezve nézett rám.
– Mindent megkaptunk – mondta.
Ītans ar asarām acīs paskatījās uz mani.
– Mēs esam dabūjuši visu, – viņš teica.
Mosolyogtam.
– Ő adott nektek mindent.
Es pasmaidīju.
– Viņa jums iedeva visu.
Amikor elmentek a kórházból, boldogan integetve, furcsa ürességet éreztem. De tudtam, hogy jó helyre kerül.
Kad viņi aizbrauca no slimnīcas, laimīgi mājot, es sajutu dīvainu tukšumu. Bet es zināju, ka viņa nonāk labā vietā.
Másnap képet küldtek Noráról a kiságyban.
„Otthon.”
Nākamajā dienā viņi atsūtīja Noras bildi gultiņā.
„Mājās.”
Aztán… csend lett.
Tad… iestājās klusums.
Először nem aggódtam. Újszülöttek mellett eltűnik az idő. De a harmadik nap után rossz érzésem támadt. Az ötödik napra már folyamatosan hívtam őket.
Sākumā es neuztraucos. Pie jaundzimušajiem laiks pazūd. Bet pēc trešās dienas man radās slikta sajūta. Līdz piektajai dienai es jau nepārtraukti viņus zvanīju.
A hatodik reggelen reggelit készítettem, amikor kopogtak.
Sestajā rītā es gatavoju brokastis, kad kāds pieklauvēja.
Kinyitottam az ajtót.
Es atvēru durvis.
Egy fonott kosár állt ott. Benne Nora. Ugyanabban a rózsaszín takaróban. A takaróra biztosítótűvel egy cetli volt tűzve, Claire kézírásával:
Tur stāvēja pīts grozs. Tajā bija Nora. Tajā pašā rozā segā. Pie segas ar drošības adatu bija piesprausta zīmīte Klēras rokrakstā:
„Nem ilyen babát akartunk. Most már a te gondod.”
„Mēs negribējām tādu bērnu. Tagad tas ir tavs pienākums.”
Összecsuklottam.
Es sabruku.
Amikor felhívtam, ridegen válaszolt. Elmondta: szívprobléma. Nem tudják vállalni.
– Sérült áru – mondta.
Kad es piezvanīju, viņa atbildēja auksti. Viņa pateica: sirds problēma. Viņi nevar uzņemties.
– Bojāta prece, – viņa teica.
Abban a pillanatban tudtam: a kislány nem maradhat egyedül.
Tajā brīdī es zināju: meitenīte nevar palikt viena.
Kórház, vizsgálatok, gyámhatóság. A műtét sikeres volt. Az örökbefogadás hosszú, nehéz út volt, de végigcsináltam.
Slimnīca, izmeklējumi, aizbildnības iestāde. Operācija bija veiksmīga. Adoptēšana bija garš, grūts ceļš, bet es to izdarīju līdz galam.
Ma Nora öt éves. Nevet, táncol, rajzol. Azt mondja, a szívét „szeretet javította meg”.
Šodien Norai ir pieci gadi. Viņa smejas, dejo, zīmē. Viņa saka, ka viņas sirdi „mīlestība salaboja”.
És minden este megkérdezi:
– Hallod, anya? Erős a szívem?
Un katru vakaru viņa jautā:
– Dzirdi, mammu? Mana sirds ir stipra?
– A legerősebb – felelem.
– Pati stiprākā, – es atbildu.
Ő adta értelmet az életemnek.
Viņa piešķīra jēgu manai dzīvei.
